Sellők, a tenger lányai

1608. június 15-én a híres angol hajós, Henry Hudson az észak-oroszországi Novaja Zemlja közelében hajózva a következőket jegyezte fel naplójába: „Ma reggel egy matrózunk a fedélzetről kitekintve egy sellőt látott”. Egy másik hajós is látta a vízi jelenséget közvetlenül a hajó mellett, amint az embereket bámulta. A két tengerész, Thomas Hilles és Robert Raynar azt állították, hogy a lény ember nagyságú volt, melle és háta női felsőtest formájú volt, a bőre halvány, hosszú haja fekete, és teste delfinfarokban végződött, olyasféle foltokkal, mint a makréláé.   A XVII. században még éppoly erősen hittek a különös vízi lényekben, mint a XII. században, amikor számtalan női és férfi sellőt véltek látni az Anglia körüli vizeken. A tengerészek körében még 1817-ben is élt ez a hit: a Leonidas kapitánya, Asa Swift New Yorkból Le Hacre kikötője felé tartva egy különös, halszerű élőlény megjelenését jegyezte fel, amelyet mindenki sellőnek vélt.   Bár ezek a lények feltehetően tengeri emlősök – fókák, rozmárok és dugongok – lehettek, a legtöbb hajós csábító, hosszú hajú, halfarkú nőnek képzelte a sellőt, aki tükröt és fésűt tart a kezében. Így ábrázolták a sellőket a kocsmák cégérén és a templomokban is. E romantikus hableányok előképei nyilván olyan réges-régi istenségek lehettek, mint a babilóniai félig ember, félig hal alakú lény. Óannész i. e. 5000 körül, és a „szír istennő”, Atargatisz, akit Derketo néven félig hal alakban tiszteltek. Minthogy csodás hangjukról is híresek voltak, a sellőket gyakran rokonították a klasszikus mitológia szirénjeivel is – ők eredetileg a folyók, források szépséges nimfái voltak –, akik énekükkel vesztükbe vitték a hajósokat. A nyugati tengerészhiedelem szerint a sellők a hajótörés hagyományos előhírnökeinek számítottak.   A XIX. századi kiállításokon a kitömött sellők a legkülönbözőbb formában jelentek meg, többnyire úgy, hogy felsőtestük majomszerű volt, az alsó pedig halra emlékeztető. De az is lehet, hogy egy valóságos, eddig ismeretlen állat szolgáltat kulcsot a sellők rejtélyéhez. 1741. október 10-én az Alaszkai-öbölben Georg Steller természettudós két órán át figyelt egy tengeri emlőst, amelyet „tengeri majomnak” ír le: hossza mintegy másfél méter, uszonya nincs, a farka kétágú. 1960-ban az angol Alistair Hardy tengerbiológus azt a feltevést kockáztatta meg, hogy az előember fejlődésének egy szakaszát a tengerben töltötte, és néhányuk talán ott is maradt. De az az igazság, hogy a „tengeri majmok” elmélete éppoly rejtélyes, mint maguk a sellők.